MENÜ
Bitefight.hu Szerver6 Black Sun Empire
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Bagoly huhog, farkas üvölt, ág reccsen a szélben,

Lélek lebben, testet keres, de nem talál az éjben.
Angyalarccal, hideg testtel számos vámpír ébred,
Csillagfénynél prédát keres és megtalál téged,
Kacagásuk nászra csábít, önként adod véred!
Sóhajtás kel, test elernyed, jéggé válik végleg,
Uralkodó fajba lépsz be, halálod lesz léted,
Nappal alszol, éjjel ébredsz s friss vér lesz az étked.
Erő és kecs, harc és bűbáj jellemzi a Vámpírt,
Mézédes csók mely halált hoz, vérvágyat és vad kínt!
Pompás vadász nappal alszik, éjjel indul harcba,
Iszonyatos az a vak düh mellyel a farkast marja!
Rettenetes Ősellenség, ki testvér volt egykor,
Egy sem marad, mind elhullik s kezdődik az Újkor!

_______________________________________________________________________________

 

 

 

Fura teremtmények vagyunk, kik az éjt járják, és prédára lesnek, legyen az élő, holt, hörgő, avagy vonyító. Olyan vadászok ,akinek egymásban rejlik a zsákmánya. Nélkülem te nem léteznél, s nélküled én nem létezhetem.
Annyira hasonlítunk, mégis annyira különbözünk. Te tűzzel közelítesz hozzám, és nevetsz, ha láng-nyelvvel találod magad szembe, az én fegyverem színtiszta csillogó ezüst, ami téged késztet meghunyászkodásra. Mindketten szentségtelen erők révén térünk magunkhoz a legrettenetesebb tépett-szaggatott sebekből, amelynek már a látványa elegendő egy halandónak, hogy elveszítse józan eszét, mi pedig még akkor is újra egymásnak rontunk.
Neked a telihold adja az erődet. Nappal erőtlen emberke vagy. Nekem az éj ad hatalmat, nappal halott báb vagyok csupán. Annyira hasonlítunk.
Téged a vad szenvedély hajt, a pusztítani vágyás. Engem hideg precízség, és az uralkodás hatalma. Annyira különbözőek vagyunk.
Ha kiejtik neved, megmozdul a föld. Az én nevem a levegőt rezegteti. Megroskadnak az élők, amint a közelükbe érünk, és még az istenek is visszatartják a szuszt egy pillanatra, amint szembefordulunk egymással. A kitörő vihar nem képes oly mértékű pusztítást okozni, amit mi pár pillanat leforgása alatt véghezviszünk, csak hogy egy darabot megőrizhessünk a másikból összecsapásunk emlékére. Még akkor is, ha végül a győztes fél alig képes elvonszolni magát a csatatérről.
A pusztulás talán, de a haláltól nincs már félnivalóm. Nem szív édes levegőt a tüdőm, nem dobban a szívem, nincs íze az ételnek. Csak a vér az, ami felmelegítheti a halott húst jéghideg bőröm alatt. Vérből létezhetem csupán, és mámorító kéjes érzés tölt el, amikor az élettől szikrázó vércseppeket elnyelem.
Édes átok. Fanyar áldás...
Éjjel létezem, nappal meghalok. De ahogy a hold feljő, én is itt vagyok. 
Örökkön...

Rövidített változat

___________________________________________________________

Teljes változat!


Egy vámpír monológja
Dekadens nép vagyunk. Én is egy vagyok közülük. A szándékolatlan halál oly messze húzódott, hogy elérni sosem tudom. Viszont a kényszerű vég Damoklész kardjaként lebeg felettem. Amíg egy csepp vért megmozdít a puszta akaratom, addig a kard lecsapásra képtelen lesz. És az ördögi kör bezárul. Az édes vért szomjúhozva érkezem, és megváltást csak a feledés és a pusztulás hozhat. Kérhet kegyelmet, de ahogy én nem kapok, úgy az előttem térdeplők sem reménykedhetnek irgalomban. Egyesek nem átallnak farkastörvényekről vonyítani. Szerintem vámpírtörvények léteznek csak. Az alkonnyal ébredek, a hajnallal pusztulok.
Fura teremtmények vagyunk, kik az éjt járják, és prédára lesnek, legyen az élő, holt, hörgő, avagy vonyító.
Annyira különbözünk, mégis annyira hasonlítunk. 
Olyan vadászok vagyunk, akinek egymásban rejlik a zsákmánya. Nélkülem te nem léteznél, s nélküled én nem létezhetem.
Annyira hasonlítunk, mégis annyira különbözünk. Te tűzzel közelítesz hozzám, és nevetsz, ha láng-nyelvvel találod magad szembe, az én fegyverem színtiszta csillogó ezüst, ami téged késztet meghunyászkodásra. Mindketten szentségtelen erők révén térünk magunkhoz a legrettenetesebb tépett-szaggatott sebekből, amelynek már a látványa elegendő egy halandónak, hogy elveszítse józan eszét, mi pedig még akkor is újra egymásnak rontunk.

Neked a telihold adja az erődet. Nappal erőtlen emberke vagy. Nekem az éj ad hatalmat, nappal halott báb vagyok csupán. Annyira hasonlítunk.
Téged a vad szenvedély hajt, a pusztítani vágyás. Engem hideg precízség, és az uralkodás hatalma. Annyira különbözőek vagyunk.
Ha kiejtik neved, megmozdul a föld. Az én nevem a levegőt rezegteti. Megroskadnak az élők, amint a közelükbe érünk, és még az istenek is visszatartják a szuszt egy pillanatra, amint szembefordulunk egymással. A kitörő vihar nem képes oly mértékű pusztítást okozni, amit mi pár pillanat leforgása alatt véghezviszünk, csak hogy egy darabot megőrizhessünk a másikból összecsapásunk emlékére. Még akkor is, ha végül a győztes fél alig képes elvonszolni magát a csatatérről.
Halandó elme nem foghatja fel azt a mágiát, ami mozgásra késztet engem, a halott halhatatlant. Nem ragadhat már többé el a halál. Egyszer megpróbálta, de kudarcot vallott. Hiába jön legközelebb értem, már nem érinthet. A pusztulás talán, de a haláltól nincs már félnivalóm. Nem szív édes levegőt a tüdőm, nem dobban a szívem, nincs íze az ételnek. Csak a vér az, ami felmelegítheti a halott húst jéghideg bőröm alatt. Vérből létezhetem csupán, és mámorító kéjes érzés tölt el, amikor az élettől szikrázó vércseppeket elnyelem. Édes átok. Fanyar áldás...
Éjjel létezem, nappal meghalok. De ahogy a hold feljő, én is itt vagyok. Örökkön...

_______________________________________________________________________

A vadászat.

 

A szapora levegővételek egyre szaggatottabbá váltak, amint a harc végetért, mikoron a jó és a gonosz katonája egymásnak feszült, vívni évezredes harcát, diadalra vezetni fajtáját a másikkal szemben. Az ezüsttel bevont míves penge egy utolsót suhant, megszabadítva a csillogó felületet a vadállat bíbor vérétől, tisztítva a kard makulátlan mivoltát, melyet könnyed mozdulat követett, s a gyilkos fegyver megpihenve talált nyugalomra a keményített bőrtokban. Gazdája egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő, félbe kaszabolt testre, a körülötte gyűlő vérpatakok táplálta tócsára és a nyárest kellemes hőjében előmerészkedő, a vér szagára rajzó legyekre. Keze egy utolsót markolt a nemes vad sártól mocskos prémjébe, felkavarva a porhüvelyt mardosó dögevőket, az elhullott lény testén táncoló bogarakat, tincset tépve a hamuszürke bundából. A farkas sorsa már akkor meg volt pecsételve, amikor vadász és üldözöttje egymással találkozott. Talán mindketten megrémültek lélektükreik találkoztakor, de egyik sem mutathatta, sőt inkább elrejtette testük és lelkük minden apró árulkodó jelét. Pedig a vadász szíve a harcosok csatába hívó dobok ütemére emlékeztető dübörgéssel kalapált, testében adrenalin, s megannyi serkentő hormon dolgozott, elméjében a találkozás okozta meglepődés tompított a tiszta gondolatokon. Talán minden találkozás ilyen lehet vadász és prédája között, minden vérre menő küzdelem előtt így készül fel a test és a lélek arra, hogy utolsó tartalékait bevetve álljon szembe ellenségével. A farkas azonban ebből mit sem láthatott, hiszen a férfi tökéletesen ura volt mindannak, amit hosszú tanulóévei alatt elsajátított, megszerezhetett magának.....

A másodpercek óráknak tűntek, amint a kettős mindkét tagja próbált felkészülni az elkerülhetetlenre, előnyt szeretett volna szerezni a másikkal szemben. A vadász imái ugyanolyan erőt, gyorsaságot adtak mormolójának, mint a farkas ereiben zubogó vírus, az Alfák öröklétre szóló ajándéka. A penge villant, ahogyan a vadállat átalakulás közben próbálta lerohanni ellenfelét, de a dühös méregből táplálkozó támadást egy kitérő mozdulat hárította el. Az egyenes kard a dühöngő után csapott, szálakat nyesve ki a Hold fényében sárgásra festett bundából, s vért fakasztott a vastag bőr alatt vöröslő húsból. Halk nyüszítés amint a kardnak hegye felsértette a harci alakban sebezhetetlennek hitt testet, majd egy hirtelen forduló, amit nem követett újabb roham. A sárgán izzó tekintet olyan fénnyel égett, mintha el akarta volna porlasztani a vámpírt, vad hörgése pedig elriasztani próbálta az ellene fellépőt. A bőrből készült csizma halkan sercegtette egymáshoz a talpa alatt összeölelkező köveket, amikor a vadász kilépett biztosnak vélt állásából, hogy újabb hibára próbálja késztetni az előtte vicsorgó farkast. Amaz követte a mozdulatot, s lassacskán előre mozdult, kicsit oldalazva közelítve a vámpírhoz, hófehér fogait villantva a másikra. A penge tartást váltott, fedetlen területet kínálva a vadnak, akit vérgőztől elborított elméje a támadásra sarkallt, hiszen ami hiba az egyik oldalon, az kihasználható lehetőség a másikon. Azonban a farkas volt az, aki hibázott, s a vámpír szakította le az alkalom szülte gyümölcsöt, s az ugrásból támadó fenevad jobb csuklója bánta a kelepce záródását. 
A vadász könnyű lépésekkel mozdult a hirtelen egyensúlyát vesztett állat után, kinek ideje sem volt felfogni, hogy támadása milyen következményekkel járt halhatatlan mivoltára. Míg levágott kezét siratta egy hangos vonyítással, addig ellenfele közelebb került hozzá, hogy pengéje befejezze mindazt, amit pillanatokkal előbb elkezdett.....

A védekezésre húzódó farkas próbálkozása hasztalan volt a suhanó karddal szemben, éle vajként szelte a húst, hegye könnyen nyársalta a prémmel borított bőrt. A fenevad még próbált menekülni, féltérdre kerülni és úgy távolodni hóhérjától, de a vadászt nem hatotta meg a farkas utolsó próbálkozása. Szenvtelen kifejezéssel mérte az utolsó vágást, s a vadállat porba hulló fejét teste is követte, amint az élet utolsó maradványa is elszállt a lélektelen testből.
Az élettelennek tűnő arc márványáról pattogni látszottak a szilánkok, érzelemmel töltve meg a levegő után kapkodó ábrázatot, sóhajra ingerelve az eddig kimérten mozgó testet. Álcája lehullott, amint prédája mozdulatlanul rogyott össze a kavicsos úton, csak a sötét éjszakának mutatva meg igaz valóját. Lelkében gyászolta a nemes prédát, siratta és búcsúztatta ellenfelét, aki egy egyenlőtlen küzdelemben próbált helytállni ellene. Hiszen a farkas sorsa már akkor meg volt pecsételve, amikor vámpír és üldözöttje egymással találkozott. Tudta ezt a lycon és tudta ezt a vámpír is...
Tudták mindketten. Jó és gonosz, vadász és prédája

________________________________________________________________________

 

Találkozás egy vámpírral!

 

Sötét, titokzatos éjszaka volt. Újhold idején jártunk, s az égi lámpás nem világította be az utcákat. Az eget vastag felhőpaplan borította, és a városra áttetsző ködfátyol terült. Mozdulatlan volt minden, és csendes. Túl csendes. Mintha a háztömböt egy hatalmas üvegburába zárták volna, ami elnyel minden hangot. Amin nem juthat keresztül az autók zaja, sem a templom tompa harangzúgása, és főként a lépések fojtott koppanása nem. 
Erre a gondolatra nagyot dobbant a szívem. Mi van, ha követnek? Nyugtalanság áradt szét egész testemben. Mi van, ha nem vagyok egyedül? Inkább ösztönösen, sem mint a félelemtől, de megfordultam, hogy körülnézhessek. Furcsa, ám csak most tudatosodott bennem, milyen messze vetődtem otthonról. El fogok késni. Pedig megígértem, hogy időben érkezem. Nem szeretem megváratni a többieket. Szinte már fülemben csengtek megrovó szavaik. Ha emiatt a buta könyv miatt kifutottam az időből, akkor nem fogok hazudni, vállalom, az én hibám… Futásnak eredtem, közben a hűvös szél erősen arcomba mart.

Megálltam egy tükröződő felületnél, hogy rendbe hozzam magam. Megigazítottam futástól szétzilálódott hosszú hajam, ujjbegyeimet végigfuttattam íves szemöldökömön, arccsontomon és rubint színű ajkamon. Kacér pillantást vetettem saját fakó tükörképemre, kacsintottam egyet, elmosolyodtam, s indultam is tovább. Illetve csak indultam volna, mert azt sem tudtam, hol vagyok. Eltévedtem. Meresztgettem a szemem, ám a sötétségben nem láttam semmit. Hirtelen ismét hallottam a félelmetesen megfontolt lépteket. Belebámultam a feketeségbe, oda, ahonnan a hangokat hallani véltem, ám a neszek már minden irányból körülvettek. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok egyedül. Továbbra sem láttam, de tudtam, éreztem, valaki vagy valami engem figyel… Teljes lényemben megborzongtam, gyorsabban vettem a levegőt, szívem szinte zakatolt. Több volt ez, mint puszta nyugtalanság. Meglepő izgalom árasztott el, és egyáltalán nem féltem. Valami azt súgta, biztonságban vagyok. Abban a pillanatban halk dobbanást hallottam a hátam mögül. Időm sem maradt megfordulni, s felkutatni a zaj forrását. Hideg kéz ragadta meg a vállamat. Sikítani akartam, de mégsem tettem, nem is tudom, miért? A jeges kéz gazdája ott állt velem szemben. Magas, arányos termetű férfi, s a bőre, akár a sápadt tavaszi hold, még nálam is fehérebb. Nem tűnt kifejezetten izmosnak, ám szorítása a vállamon mélyen rejlő hatalmas erőről tanúskodott. Zöld szemei élénken csillogtak, azonban komoly tekintetébe mintha szomorúság vegyült volna. Nem féltem ezektől a kifejező, kegyetlen szemektől. A férfi fölényesen mosolygott. Egész megjelenésében volt valami fensőbbséges.

- Nem akartalak megrémiszteni – mondta, - A nevem Agenor. Ki vagy te, és mit keresel éjnek idején egymagad az utcán? Az éjszaka veszélyes lehet a magadfajták számára. 
Egy pillanatra összerezzentem, olyan váratlanul törte át érces hangja a némaságot. 
- Dea vagyok, s a dolgom rám tartozik. – szóltam kissé mogorván. Hogy helyre hozzam iménti udvariatlanságom, még hozzátettem: 
- Ne aggódj értem, nem vagyok ijedős. Tudok magamra vigyázni. 
Általában udvariasan bánok az emberekkel. Figyelek rájuk, s nem viselkedem gorombán. Fontosnak tartom az alapvető emberi kedvességet. Nem is értem, mi hozott ki ez alkalommal a sodromból. – Ne haragudj, hogy először kissé nyersen válaszoltam. Késésben vagyok, a barátaim már hosszú ideje várnak rám. Tartunk egy kisebbfajta összejövetelt az Átjáró nevű klubban, és most épp oda sietek. És most bocsáss meg. 
Hátrébb léptem, és igyekeztem elrejteni hátam mögött a kezemben tartott könyvet. Végre sikerült kiszakítanom tekintetemet a vonzó szempár bilincséből. Végignéztem a férfin. Alig látszott idősebbnek 25 évesnél, de mégis megfoghatatlan ősi bölcsesség áradt belőle. Megigazította széles vállán hosszú, fekete kabátját, beletúrt éjsötét kócos hajába, és sejtelmes, simogató hangon szólalt meg:

- Egy törékeny lány egyedül az utcán ilyen későn... Bár azt meg kell hagyni, tényleg nem tűnsz ijedősnek. Igaz, az nem is lehet félős, aki ilyen műveket olvas… - s tűnődő pillantása a kezemben tartott könyvre vándorolt, – Vámpírok érája… - olvasta félhangosan a kötet kopott gerincén a cikornyás írást. - Nos, igen különleges az érdeklődésed, az tény. Engem is régóta foglalkoztat a téma… Mondhatni testközelből van rálátásom a dolgokra. - beszéde egyre halkult, majd, mintha nem akarna túl sokat elárulni, elfojtotta mondandója végét. 
- Ezt hogy érted? – kérdeztem megdöbbenve. 
- Nem minden az, aminek látszik – szólt cinkos mosollyal, és hangjában már nyoma sem volt a megszokott emelkedettségnek, - Csak figyelmeztetlek, hogy jobban teszed, ha óvatosan cselekszel. Az éjszaka teremtményei nem csupán a mesékben léteznek. Szellemek, démonok, vérfarkasok és vámpírok… nem pusztán az emberi fantázia szüleményei. Itt járnak közöttünk, de ezt neked kéne a legjobban tudnod. – s megint a könyvemre mutatott, 
- Óvakodj az ismeretlen helyektől, főleg az Átjárótól. Nincs valami jó híre annak a szórakozóhelynek. 
Sejtettem, hogy tapasztalatból beszél. A szemében nem mindennapi tűz lobogott. Megpróbáltam komolyan nézni, de a nevetés csaknem kibukott belőlem… Vámpírok, ez abszurd. Ennek halvány fogalma sincs a vámpírokról. Fehér bőr, halott test, és annál élőbb tekintet, mélyen ülő szemfogak, és a szintén mélyen gyökerező ösztön, amikor testük átveszi az uralmat elméjük felett, és más életek elvételére készteti őket, csak hogy tettetett létüket folytathassák tovább az idők végezetéig. Ezek a vámpír életének fájdalmas titkai. Mulattató, hogy pont egy effajta sötét alak int engem óvatosságra az éjszaka kellős közepén egy szűk kis sikátorban. Még ő beszél nekem a vámpírokról...

Épp mosolyra húztam volna a számat, mikor Agenor elkapta a karomat, s ettől a pillanattól kezdve éreztem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Van valami mögöttes tartalma is szavainak, amit egyelőre nem tudtam megfejteni. Rájöttem, ez az egész már nem játék, és nem ártatlan esti csevely egy barátságos idegennel. Remegni kezdett a kezem, s alig bírtam tartani a könyvet. A szép bőrkötés díszes arany betűi valósággal égették tenyeremet. S Agenor folytatta: 
- Nem lehetsz olyan felelőtlen, hogy ilyen kockázatos helyre hívod találkozóra a barátaidat… Minek képzeled te magad? Azt hiszed, jogod van ilyen veszélynek kitenni őket? Távol kell tartanod magad az Átjárótól, és az ottani emberektől. Nem hívhatjátok magatokhoz szánt szándékkal a vészt… Nem mehettek oda, az semmilyen gondra, de még az unalom ellen sem jó megoldás. 
- El tudom dönteni egyedül is, hogy mit tegyek, nem kellenek a tanácsaid. Oda megyek és azt csinálok, amit csak akarok. – feleltem. 
- Pontosan, de vállalnod kell tetteidért a felelősséget. – mondta fenyegetően. 
- Vállalom is. Az vagyok, és azt teszem, amit mindig is tenni akartam. De most eressz, várnak rám a társaim. 
- A barátaidat is te rángattad bele ebbe az egészbe? Nem kéne ilyen késő éjjel kétes helyeken gyülekeznetek… Az éjszaka veszélyes. 
- Igen, veszélyes, de a miénk… Egyébként nem befolyásoltam őket, szabad akaratukból választották ezt az utat. Én csak az igazat mondtam nekik, nem vezettem félre senkit… 
- Áh, szóval jellemes embernek tartod mag? - s mikor ezt kimondta, akkor jöttem rá, hogy tudja. Mindent tud. És mégsem fél. A bolond, pedig lenne miért. Láttam, ahogy megszületik agyában a felismerés. Már érzi, mi következik. Arca eltorzul, mély lélegzetet vesz, és közel van hozzám, nagyon közel… 
- Igen, az vagyok. Jellemes… ember… - jól megrágtam magamban e két szót, mielőtt kimondtam volna, már nem is emlékszem, mikor használtam utoljára ezeket a kifejezéseket.

Életem során becsületes voltam, és az igazat mondtam, akármit kérdeztek. Megbízhattak bennem. Igazságos voltam, és tiszteltem a törvényt. És mire mentem vele? Nincs jogod felettem ítélkezni. Ki mondhatná meg, hogy mi a rossz, és mi a jó?! Ez csak nézőpont kérdése. És én a saját nézőpontomból ítélek meg mindent. 
Valahol messze a barátaim éneke csengett át a metsző nyugati szél zúgásán. Mintha minden megélénkült volna e percben, kavargott körülöttem a világ. Lassú, szomorú dal… Ének az elmúlásról és az örökkévalóságról. Arról, hogy számunkra minden változatlan, és mégsem marad ugyanaz semmi. Nekünk az idő végtelen. Valójában az emberi mivoltunk, a becsületünk, a jellemünk az egyetlen, amink van ezen a világon, és mi éppen ezt dobjuk el magunktól hosszú távon értéktelen semmiségekért. Pénz, tudás, hatalom. Mindez mit sem ér, ha cserébe önmagunkat, az elveinket kell feladnunk. 
Megfogtam Agenor kezét, és magamhoz rántottam őt, ellentmondást nem tűrő erővel. Éreztem, ahogyan ereiben dübörög a vér. Ajkamat torz mosolyra nyitottam, s elővillant két hegyes szemfogam. Szokatlan érzés lett úrrá rajtam. Élni akartam, és ebben a pillanatban ez a férfi volt az egyetlen, ami még az élethez tudott kötni engem. Agenornak rá kellett jönnie, hogy nem vagyok sem jellemes, sem ember. Végül is, ő mondta ki a kulcsmondatot: NEM MINDEN AZ, AMINEK LÁTSZIK. Nem bírtam ellenállni a rosszra csábító erőknek. 
Agenor teste reszketett. Lassan verőere fölé hajoltam, édes húsába mélyesztettem fogam. Fagyos áradatként öntötte el testét a veríték. Bőrének sós illata és a rettegés szaga, ami belőle ömlött, valósággal megrészegített. Eggyé lett szívverésünk, ahogy átáramlott belém az ő friss vérének éltető folyama. Gyorsan, felületesen kapkodta a levegőt, a rémület megbénította izmait. Már alig lélegzett, mikor ellöktem magamtól, s ő a földre bukott.

Bódultan figyeltem vonagló alakját. Hosszú, mély sóhaj hagyta el ajkaimat, és éreztem, amit minden egyes sejtemet átjárja a friss vér. Vágyam fokozatosan csillapodott, amint testemet lassan elhagyták az élvezet utolsó hullámai, és a helyükre elégedettség és új erő költözött. Jobb kézfejemmel letöröltem kipirult arcomról a vérfoltokat. 
Biztos voltam benne, hogy ezt akarta. Ismerni akarta ő is a titkot, s én megadtam neki, amit kívánt. Cserébe csak néhány múló pillanatot kaptam, a létezés pár fanyar vércseppjét.

______________________________________________________________________

 

Az éjszaka úrnője

 

Felvonyít álmában a ködös éjszaka,
kegyetlen úrnője új életre kelt.
Reszketve bújik meg szolgáinak hada –
a felség szeszélyes, és könnyen felejt.
Parfümje bódító: a forró vér szaga,
s halálfélelemből tán egy lehelet.
Bárki is keverte, nincsen rá már szava,
titkos receptjének nem adhat nevet.
Felkacag gonoszul. Megdermed, aki él.
Hangjából ígéret hűvössége száll.
Dallamát felkapja a rideg téli szél,
füttyének részvétlen üressége fáj.
Távolról válasz jő; vihar moraja kél,
villámok fényétől ragyog fel a táj –
túlvilági e kép, láttán a lélek fél,
s riadtan lapulva a hajnalra vár.
Parancsok csattannak, foglyokat ejt a Hold,
nagy, kerek képével sárgán vicsorog.
Megmoccan sírjában a jelre száznyi holt,
göröngyök gurulnak, a földmély morog.
Fagyos fuvallat jő, vészt jósló hörgést hord,
gyászidő közeleg, jégeső kopog –
ítéletet hirdet, zengő érc szava zord,
hallatán valahány teremtmény zokog.
Sírva vinnyog a lét, ég harapott sebe –
utolsó érzésből fogant hangja ez.
Torz varázs kínjából születik meg neve,
és múltját feledve mészárlásba kezd.
Gyűlöli önmagát titkon, de szerepe
színpadra szólítja, hát hordja a mezt,
s alatta elhamvad egykori lényege,
zsigerből támad már, ha prédára les.
Rohan a sok árnyék, mosolyuk fekete,
szánalmat nem ismer agyar és karom.
Falják a védtelen világot, s nincs helye
közöttük eszméknek. Nincsen irgalom.
Kacag az úrnő és sejteti jókedve;
övé lesz holnapra a Birodalom.
Többé a nappal sem bírhat már el vele,
hisz nála a Remény, a fő hatalom.

___________________________________________________________________

 

Rémálom.

 

A fák ágai között beszűrődő fény megvilágította az arcát. Megint és megint. Mint ahogy a remény csillan fel. Szívét átjárta az öröm, ahogy a hinta előre hátra lengett. Érezte, hogy szabad és hogy senki és semmi nem teheti őt boldogtalanná soha. Gyerek volt még.
A hintát, amit az apja készített neki, körbeölelte az erdő, ahol eddigi életét töltötte. Ismert minden bokrot, minden fűszálat és minden állatot. Otthon érezte magát, biztonságban.
Gondolataiból, melyek valahol a családja körül keringtek, egy kiálltas ébresztette fel.
-Rella!
Gyorsan leugrott a hintáról és már rohant is anyjához. Tudta, hogy szülei a városban voltak és nagy valószínűséggel nem felejtették el, hogy ma van a születésnapja.
Házuk pont az erdő közepén állt. Kis út vezetett az ajtóig. Kerítés nem volt. Mitől kellett volna félniük? Apja hatalmas csomagokat cipelve jött felé. Anyja kicsit lemaradvalépdelt utána és ugrásra készen arra ügyelt, nehogy valami leessen a földre. Hiába szitkozódott, férje nem engedte, hogy ő is vigyen valamit..
-Rella, segíts apádnak kérlek! – szólt, mikor Rella végre odaért. Levett egy nagy dobozt a csomagok tetejéről és bevitte aházba. Benn halotti csend volt, mint mindig. Mikor apja is letette vásárlásuk gyümölcsét, feltűnően kezdte el nézegetni, mi mindent vettek a szülei.
- Kicsim, légyszives, ne légy türelmetlen! – szülei elkezdték kipakolni a csomagokatRella leült egy kis székre és türelmesen várt…egy ideig. Talán szándékosan húzták az időt. Elkezdett mozgolódni, néha köhécselt.Aztán felállt és játszani kezdett egy bábuval, amit a padláson talált, nem is oly régen. Nagyon belemerült a játékba és nem vette észre, hogy szülei újra kimentek. Újabb hatalmas dobozt hoztak be. Mikor odanézett látta, hogy kis rácsos ágynak a képe van rajta. Felkeltette érdeklődését és segített összerakni kistestvére ágyát. Nagyon várta már, hogy megszülessen.
Mikor elkészültek, Rella türelmetlenül tekintett apjára. Anyja felállt a foteljából és egy csomagot húzott ki a sok közül.

Ez azonban másmilyen volt. Vékony szalaggal volt átkötve és tetején gyönyörű masni ült.
- Boldog nyolcadik születésnapot, Rella!
Szó nélkül, boldogan kezdte el bontogatni az ajándékát. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta, az egy gyönyörű babát rejt. Hosszú, szőke haja volt, nevető arca és hófehér fodros ruhája. Nyakán pedig egy gyöngyökből fűzött pici nyaklánc. Magához ölelte és megesküdött, hogy örökre vigyázni fog rá. Megköszönte és egy-egy nagy puszit adott érte szüleinek.
Egész nap vele játszott, mindenhová magával vitte. Úgy vielkedett vele, mintha az egyik legjobb barátjával lenne. Az erdőben ugyanis elég magányos élete volt. Iskolába, közösségbe nem járt. Anyja tanárnő volt hajdan, ő tanította írni, olvasni. Sok könyvet olvasott, művelt volt, már ilyen fiatalon is. Érthető volt, hogy mennyire meglepődött, amikor apja kikiabált az ablakon:
- Rella, vendég jött!
Épp a hintán ült megint, babájával együtt, de idegességében most először megfeledkezet róla. Ismét leugrott a hintáról és futott az ajtóig. Ott már várták a nagyszülei. Két éve nem látta őket. Ismét boldogság fogta el. Végre van kivel beszélgetnie, végre elmesélhet mindent a nagyszüleinek, amit másokkal nem tud megosztani. Mesélt is nekik a játékairól, az erdőről, az állatokról és természetesen a kistestvéréről is.
Vacsora után megkapta második ajándékát is. Egy könyvet, ami egy árva kislányról szólt. A nagyszülők egészen estig maradtak. Mikor elmentek, Rellának azonnal ágya kellett bújnia, hisz mindig sokkal korábban le szokott feküdni.
Valamiért azonban nem tudott aludni. Forgolódott, néha felült az ágyban aztán megint lefeküdt.
Aztán eszébe jutott valami. A baba! Hol van a baba? Próbált visszaemlékezni, hogy vajon hol játszott vele utoljára. Végül eszébe jutott: kinn hagyta az erdőben!
Hirtelen nem tudta mi tévő legyen. Abban biztos volt, hogy most már végképp nem fog tudni aludni addig, amíg nála nem lesz a babája. Az ajtóhoz ment és hallgatózott. Csend volt, tehát a szülei már alszanak.

Nem tudta eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz hír. Ha fenn lennének talán szólhatna nekik, hogy hozzák be a babát, őt azonban biztos nem engednék ki érte, így viszont kilopózhatott. Lábujjhegyen ment az ajtóhoz.A hold ezüst fénye sejtelmesen világított be az ablakon, végig simítva a falat, megcsillant a vázán és megpihent a fotel karfáján. Teljes csend borult a házra, csak az óra ketyegése hallatszott. Úgy érezte, mintha minden kattanás, szívének egy aprócska dobbanása lenne. Lassan nyitotta ki az ajtót, mégis megnyikordult Megállt és fülelt, hogy a szülei felriadtak-e a hirtelen zajra. Kilépett az udvarra és félelemmel nézett körül. Látta, hogy a fák a hold derengő fényét már nem engedik át oly könnyen a lombjaikon, és az erdőben a teljes sötétség uralkodik. Azon gondolkozott, hogy talán vissza kéne fordulni, amikor valami megcsillant az erdő mélyén. Tétovázott. Talán a baba nyakláncának egy gyöngyöcskéje lehet. De, ha mégsem? Akkor egy kis állatka apró szeme – nyugtatgatta magát. Végül is, mi lehetne az erdőben olyan félelmetes? Ismeri minden zugát és tudja, hogy itt nem élnek veszélyes állatok.
De, hogy félelmét legyőzze, gyorsan indult el a csillogás irányába és csak arra a pontra nézett, sehova máshova. Mikor odaért, nagy kő esett le a szívéről. Jól gondolta, a babája nyaklánca csillogott. Felvette a földről kis játszótársát és leporolta a ruháját. Újra megölelte, majd megfordult és már indult is vissza a házba. 
Ekkor azonban morgásra lett figyelmes. Megdermedt. Érezte, hogy a szíve egyre nagyobbra nő mellkasában, már alig kapott levegőt. Mégis megpróbálta visszafolytani légzésést, hogy hangtalan maradjon. Egyre közelebbről hallotta a morgást. Legszivesebben elfutott volna. Úgy érezte, mintha egy rémálomba csöppent volna.
Rájött, hogy nem maradhat így az örökkévalóságig, ismét nyugtatgatni kezdte magát: talán csak képzelődik, hiszen olyan álmos már.

Lehet, hogy egy ismeretlen állat jött oda hozzá ismerkedni. Nem tudta elképzelni, hogy ebben az erdőben bármi is bántani akarná őt. Mégis lassan, nagyon lassan fordult meg. Reszketett a félelemtől és a hidegtől. Végül szembe került a hang forrásával, amit először nem is látott a vak sötétben. Aztán hirtelen egy világító szempárt pillantott meg az egyik fa mögött. Ez a szempár azonban ismeretlen volt számára. Vörösen izzott és gyilkos volt a pillantása. Hátrálni kezdett, de nem vette le a szemét az idegenről. Ekkor azonban a lény hirtelen megmozdult. Rella szörnyen megilyedt és futni kezdett amilyen gyorsan csak tudott. Tudta, érezte, hogy támadója utol fogja érni. 
Egy pár métert futott csak, mikor felsikoltott a hátába hasító fájdalomtól és összeesett. A babát, amit addig szorongatott elejtette. Érezte, hogy a hátán csordogál a vér. A szörnyeteg lábával meglökte Rellát, aki így a hátára gurult. Sebe megmártózott a homokba, amitől a kín a tízszeresére fokozódott. Szeméből patakogban folyt könnye. Azonban e könnyeken keresztül is látta, farkas volt támadója. 
Ám sokkal nagyobb és erősebb, mint a többi eféle lény. Rella érezte, hogy éles karmai a vállába fúródnak. Abban a pillanatban közvetlen közelről nézett a szemébe. Látta benne a gyilkos tébolyt, a vadállat ölni vágyását, de mégis…
A mélyén ott volt az emberi szomorúság halvány remegése. 
Aztán még többen jöttek. Öt, hat farkas kezdett el körözni kettejük körül. Az egyik egy jól irányzott ugrással lesodorta Relláról támadóját. Mielőtt azonban Rella reménykedni kezdett volna, már rá is vetette magát egy másik. Érezte, hogy ez még erőssebb és még hatalmasabb. Szemében nem látott mást, csak a kárörvendést. A lény szájában még látta a tűhegyes fogakat mielőtt éles fájdalmat érzett és elájult. Utoljára még látta amint saját vére loccsan babája hófehér ruhájára. 
--------
Olyan hirtelen ült fel, hogy a kis ágy belereccsent.
Ágy…
Körülnézett, a szobájában volt.

A nap égetőn vakított be az ablakon. Sok időbe telt, mire magához tért a döbbenettől, és észrevette, hogy se a nyakán, se a vállán, se a hátán nincsenek sebek. Megnyugodott. Csak egy rossz álom volt.
Kacagva szaladt ki a konyhába ahol szülei már reggeliztek. Furcsán mogorvák voltak, és ez egy kicsit leapasztotta jókedvét. Szótlanul ült az asztalhoz.
Elhatározta, hogy reggeli után kimegy az erdőbe és végre megkeresi a babáját. A szülei még mindig nem szóltak semmit, amikor kilépett a napsütötte udvarra. Az erdő szélén habozott. Az álom felderengett előtte, mikor a fák közé tekintett. Erőt vett magán és elindult.
Az átszűrődő fény foszforeszkálóvá tette a leveleket és sárgára festette az avart. Sokáig kutatta szemével a fehér ruhát és a gyönygyöket, de semmit nem talált. Csaknem az egész erdőt végigjárta, végül a házban nézett szét. A szobában, a nappaliban, még a konyhában is. Persze mindezt titokban. Nem akarta, hogy a szülei megtudják, elvesztette az ajándékukat.
Nap végére már neki is rossz kedve volt Egész nap nem szólt senkihez és hozzá sem szólt senki. Így telt el két hét. A régi boldogság megszünt és helyére nyomasztó csüggedség lépett. Aztán az egyik nap épp a mamájától kapott könyvet olvasta, amikor meghallotta, hogy szülei kiabálnak egymással. Ősszeszorult a szíve, soha nem hallotta még őket veszekedni. Kíváncsisága a szülei hálószobája elé vezette őt.
- Drágám, kérlek csendesebben egy kicsit. Vagy azt akarod, hogy Rella is meghallja?
- Nem, nem akarom, de már annyiszor megbeszéltük ezt. Miért kell újra és újra felhoznod?! Nyilvánvaló, hogy így nem tudjuk felnevelni.
- De megpróbálhatnánk.
- Nem lehet.
- Akkor mi legyen? Mit akarsz vele csinálni? Hiszen a te gyereked is. Nem akarhatsz neki rosszat.
- Ebből elég! Már elmondtam, hogy mit fogunk csinálni! Ha nem tetszik, találj ki jobbat!
Léptek zaja hallatszott, még időben lépett el az ajtó elől Rella, ugyanis az teljes erőből kicsapódott és kiviharott rajta az apja. Észre sem vette Rellát.

A lány gyorsan beszaladt a szobájába és elgondolkodott a hallottakon. Vajon miért nem tudják felnevelni a szülei a kisöccsét? Hiszen hamarosan megszületik. Talán nincs elég pénzük? De hát annyi ajándékot vettek már neki… Lehet, hogy túl kicsi a lakás? Ez igaz, mert így is alig fért el a szobájában és még azt sem tudják, hogy hol lesz a baba ágya. És vajon mit akar vele csinálni az apja? Látszott, hogy az ötlet nem tetszett az anyjának.
Végül úgy döntött, hogy nem gondolkozik ezen többet. Tudta, hogy szülei úgy is megolják a problémát. Mindig is csodálta őket ezért. Ha baj volt, mindig tudták a megoldást. Minden esetre remélte, hogy kisöccsé vele nő majd fel, hisz annyit álmodozott már arról, hogy mimindent fognak együtt csinálni.
Másnap elég rosszul ébredt, fájt a feje és hányingere is volt. Nem szólt szüleinek, tudta, hogy úgy is elmúlik egyszer. Elég ritkán beteg annyira, hogy ágyba kelljen maradnia. A napok múlásával a helyzet azonban egyre rosszabb lett. Sokszor annyira fájt a feje, hogy este nem bírt elaludni. Fáradtan ébredt és alig bírt felkelni az ágyból. De még mindig nem szólt semmit, nem akart még több problémát okozni. A dolog végül addig fajult, hogy nem tudott arra koncentrálni amit éppen csinált. Érezte, hogy egyre feszültebb, apró dolgoktól lett olyan ideges, mint még soha. Olyan érzése volt, mintha egy hatalmas buborékot fújnának a fejében, ami szétfeszíti a koponyáját.
Végül eljött a nap, amikor már nem bírta tovább. Reggel a konyhába ment és hosszú hetek óta először szólalt meg.
- Anya, nagyon fáj a fejem.
Édesanyja nem szólt semmit, ágyba fektette és mesét olvasott neki, Mikor az apja hazatért és meglátta, hogy a lánya az ágyban fekszik, odatérdelt mellé és megcsókolta a homlokát. Rella érezte, hogy apja egész teste remeg, de nem tudta mire vélni. Aztán kimentek a kislány szobájából és beszélgettek, de Rella nem értette a szavakat. Arra koncentrált nehogy sírni vagy kiabálni kezdjen, ugyanis épp a kettő között ingadozott.

Aztán apja újra bejött hozzá és közölte, hogy elviszi őt a kórházba. Soha nem volt még ott, de tudta, hogy ott meggyógyítják az embereket. Várta már, hogy elmúljon az a szörnyű fájdalom, amit érzett. 
Apja a karjában vitte ki a főútra ahol a kocsijuk állt. A kislány még mindig érezte, hogy remeg. Anyja a hátuk mögött jött, szemében egy könnycsepp csillant.
Nagyon megilyedt. Hát ilyen beteg lenne?
Mikor már mind a kocsiban ültek az apja nyugtatni kezdte.
- Ne félj kicsim, nem lesz semmi baj. Csak egy kicsit kell még kibírnod, aztán elmúlik, meglátod.- a hangja is remegett.
Már beesteledett, amikor végre megálltak. Kinn nagyon sötét volt már, és a holdat is felhő takarta el, hogy még csak véletlenül se érje fény a földet. Rellát ismét az apja emelte ki a kocsiból, de ezúttal lábra is állította.A kislány szédelgett és a fejfájása duplájára fokozódott. Legszivesebben felüvöltött volna, de nem akarta mutatni mennyire szenved. Amikor azonban szétnézett meglepődve látta, hogy nem a kórház előtt vannak. Sőt, sehol nem látott egy házat sem csak az utat és az erdőt. Megszólalni sem tudott, csak annyit érzett, hogy először az apja, aztán az anyja öleli át.
- Vigyázz magadra kicsim. Hidd el, mi nem így akartuk. – Súgtátk a fülébe. Aztán beszálltak a kocsiba és elhajtottak.
Sokáig nézte azt a pontot, ahol az autó fényi eltüntek. Csak állt és nem tudta, hogy most mit kéne tennie.
Aztán furcsa illatot érzett az erdőből. Ösztönei azt súgták, hogy kövesse. Mikor már közel volt, különös érzése támadt. Úgy érezte, hogy oda tartozik. Valami húzta őt abba az irányba, valami megfoghatatlan. 
Az erdő közepén egy kis tisztáson emberek ültek. Félelme elvonta figyelmét a fájdalmáról. Csak arra a furcsa szagra tudott összpontosítani, ami azoktól az emberektől jött. Elrejtőzött.
- Neszta már megint nincs itt! Hol a fenébe kódorog folyton?

- Óriási! Akkor holnap megmondom neki, hogy választhat. A mi falkánkhoz akar tartozni, vagy azokhoz a korcsokhoz!
- Azért vigyázz! Nem lenne jó háborút szítani.
Hirtelen mind elhallgattak. Rella próbálta magát mégjobban összehúzni a fa mögött, de…
- Ki van ott? 
Még a légzését is visszatartotta, aztán rájött, hogy akárcsak azon az estén, most sem menekülhet. Valószínűleg ezek az emberek is megérezték az ő szagát, így hát kilépett a fa rejtekéből. Meglepett arcokat látott. Sok idegen arcot, akik mind őt nézték. Hirtelen rádöbbent, hogy egyedül van. Magányosabb mint valaha. Felfogta, hogy a szülei elmentek, nincs aki segítsen neki. Kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy ott állt a sok idegen ember előtt. Ez már sok volt neki. Sírni kezdett és zokogva borult a földre, nem érdekelte, hogy mi lesz vele. 
Aztán a vállán érezte az egyik férfi kezét. Megint érezte az illatot, ami ide vezette. Kellemes volt és megnyugtató.
- Honnan jöttél kislány? Hol a falkád? – nagyon meglepte a kérdés. Abbahagyta a sírást, hogy válaszolni tudjon. 
- Nekem nincs ….falkám….Nincs….senkim.
Az emberek összenéztek, az egyik vígasztalóan lehajolt hozzá:
- Most már van. Csatlakozhatsz hozzánk. Mióta vagy vérfarkas?
- Micsoda??? Nem vagyok farkas! Hogy is lennék? Csak beteg vagyok. Nagyon beteg….
- Értem. Szóval nem régóta. Gyere, ülj le közénk. – Lassan a többiekhez vezette a kislányt. Mindenki odament hozzá és körbe szaglászta. Az egyik férfi azonban nagyon ellenszenvesnek tűnt. Nem ment oda hozzá, sőt, meg is jegyezte:
- - Én a helyetekben óvatosabb lennék! Mi van, ha besúgó? Lehet, hogy azoktól a korcsoktól jött.
- Ugyan már Goran! Egy besúgó nem jött volna így ide. Okosabbak annál.
Rella nem tudta, hogy sértésnek vegye-e, de jobbnak látta csendben maradni. Végül mégis meg kellett szólalnia, mert a férfi hozzá intézte szavait:
- Hogy hívnak?
- Rella.
- Hm..Szép név. Mondd csak, hallottál már a vérfarkasokról?

Rella elgondolkodott. Mintha szülei meséltek volna már róluk. Emberek, akik teliholdkor farkassá változnak és más embereket támadnak meg. Akit megfertőznek, az szintén vérfarkas lesz. Beleborzongott a gondolatba. Nagyon hallkan megszólalt:
- Igen…. Én is az lettem, ugye? Szóval mégsem álom volt….és a szüleim rólam beszéltek. Engem nem tudnak így felnevelni.
Mindenki szomorúan nézett rá. Ők is visszaemlékeztek arra, amikor először szembesültek vele, hogy mi is lett belőlük. Felrémlett előttük a családjaik képe és a hétköznapi élet nyugalma. Kis hallgatás után Rella felnézett új barátjára.
- Ugye nem fog fájni? – kérdezte.
- Az első átváltozás mindig jobban fáj, de majd megszokod.
- Nem kell félned, mi segítünk neked. – Egy férfi ölelte át, és úgy érezte, mintha az apja karjaiban lenne. Rettegése végleg elmúlt. Újra biztonságban érezte magát. 
Ekkor a telihold ezüstösen fényes arca lenézett rájuk..

_________________________________________________________________________

 

Asztali nézet